Scherer Péter halála mélyen megrázta az országot, hiszen a közönség nagy része mit sem sejtett abból, milyen nehéz küzdelem zajlott a háttérben. A Jászai Mari-díjas színész nem beszélt nyilvánosan a betegségéről, nem panaszkodott, és nem engedte, hogy az utolsó időszakát a sajnálat határozza meg. Akik közel álltak hozzá, tudták, hogy hosszabb ideje komoly harcot vív, ő azonban mindvégig méltósággal viselte a terheket.
A barátai már látták rajta a betegség jeleit
Liptai Claudia megrendítő búcsúja sokat elárul arról, mi történhetett Scherer Péter utolsó hónapjaiban. Azt írta róla: „Soha nem panaszkodtál, pedig tudtuk, hogy beteg vagy.” Ez a mondat szívszorítóan mutatja, hogy a barátai és kollégái már tudták, baj van, de Pepe nem akarta, hogy a betegsége legyen az, ami meghatározza őt.
Liptai egy másik fájdalmas részletet is felidézett: volt idő, amikor úgy tűnt, mintha újra visszaköltözött volna az élet Scherer szemébe, sőt ismét szín jelent meg a hajában. Ez arra utalhat, hogy a hozzá közel állók végig látták a betegség hullámzásait: a nehezebb napokat, majd azokat a pillanatokat, amelyek új reményt adtak. Ilyenkor az ember környezete minden apró javulásba kapaszkodik: egy erősebb tekintetbe, egy mosolyba, egy jobb napba. [ ]
A közönség csak utólag értheti meg a jeleket
Ma már más fényt kapnak azok az apró jelek is, amelyeket korábban talán senki sem értelmezett komoly figyelmeztetésként. Scherer Péter egyik utolsó interjújában például igyekezett rövidre zárni a beszélgetést, mert hamar elfáradt. Akkor ez egyszerű fáradtságnak tűnhetett, most azonban, a barátai szavai után, egészen más súlya van.
Különösen megrendítő az a válasza, amelyet arra a kérdésre adott, mit szeretne öt év múlva látni az életében. Scherer akkor azt mondta: ha öt év múlva is beszélgetnek, az szuper, mert az azt jelenti, hogy még él. Akkor ez talán fanyar, rá jellemző mondatnak tűnt. Most már sokkal inkább úgy hat, mintha pontosan érezte volna: az idő számára már nem magától értetődő.
Nem akarta, hogy sajnálják
Scherer Péter utolsó időszakának talán legemberibb része az, hogy miközben a környezete tudott a betegségéről, ő nem akarta, hogy beteg emberként tekintsenek rá. Nem akart a sajnálat középpontjába kerülni. Nem akarta, hogy a küzdelme elvegye tőle azt, ami egész életében a legfontosabb volt: a színészetet, a munkát, az emberekkel való kapcsolatot.
Ezért dolgozott, amíg csak tudott. Ezért adott interjút, ezért beszélt a színházról, a hivatásáról, a barátairól. A közönség előtt mindvégig az a szerethető, fanyar humorú, meleg tekintetű Pepe maradt, akit annyian szerettek.
Mucsi Zoltán számára nemcsak kolléga volt, hanem testvér
Különösen fájdalmas mindez Mucsi Zoltán búcsújának fényében. Kapa és Pepe párosa nemcsak filmes és színházi legenda lett, hanem egy valódi emberi kötelék jelképe is. Scherer Péter egy korábbi interjúban remegő hangon beszélt arról, hogy ahhoz nem kell találkoznia Zolival, hogy tudja: ő van neki.
Majd hozzátette: ha meghal, Zolit fogja elsőként felhívni, mert úgy érzi, ez rá tartozik. Ez a mondat most már szinte elviselhetetlenül szép és szomorú. Benne van egy egész barátság, egy egész élet, és az a kimondhatatlan kötődés, amelyet csak azok értenek igazán, akik évtizedeken át együtt nevettek, dolgoztak, hallgattak és kapaszkodtak egymásba.
Csendben, méltósággal ment el
Scherer Péter betegségét a nyilvánosság előtt nem nevezte meg. Talán nem is ez a legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy miközben a saját harcát vívta, továbbra is adott másoknak: szeretetet a barátainak, biztonságot a kollégáinak, felejthetetlen pillanatokat a közönségnek.
Úgy ment el, ahogy élt: csendben, méltósággal, szerethetően, hatalmas űrt hagyva maga után. A betegség elvette az életét, de nem tudta elvenni azt az emberséget, humort és különös Scherer-féle melegséget, amelyből mostantól már a filmek, az előadások és az emlékek őriznek meg valamennyit.
Nyugodjon békében, Pepe.
